A környezetünk folyamatos változik körülöttünk, a természet is változik, így mi is változunk, sejtjeink megújulnak, de mindig találkozunk új emberekkel, mindig kerül elénk új szituáció, így mi is folyamatosan, nap mint nap változunk a minket ért környezeti , emberi hatások alapján, akár tetszik ez nekünk, akár nem, formálódunk. Kívül, belül egyaránt. Így formálódik, változik a világképünk is. Egy adott pillanatban éppen azok vagyunk, amit a múlt ránk „rakott”. Aztán egy óra, egy nap múlva már „éppen” mások leszünk. A gyerekkorban „összeszedett” hatások és minták, bár letagadhatjuk, de nagyon erősen meghatározzák viselkedésünket, reakcióinkat, cselekedeteinket a jelenben. Kiket milyen hatások értek a múltban, úgy működik most. És, hogy mi ebből, ami mi magunk vagyunk, az énünk és mi az, ami éppen az „anyánk”, az „apánk, vagy bármely „ember” viselkedése ez egy érdekes kérdés. Ehhez kell az önismeret, az önvizsgálat. Ezt úgy tudjuk kideríteni magunkban, ha figyeljük és megvizsgáljuk viselkedésünket, hogy ezt miért csináltuk, vagy miért nem, milyenek a reakcióink és miért. Észre sem vesszük és sémákat alkalmazunk, zsigerből teszünk ezt vagy azt. De lerakhatjuk ezeket a mintákat, sémákat, változhatunk. Csak döntés kérdése.

 

De, hogy jön ez a párkapcsolat témaköréhez? Először is, amikor találkozol valakivel ér egy hatás, pozitív vagy negatív, vagy "megfog" az az ember vagy nem. Egyik tanítóm szerint ilyenkor a felek energiát cserélnek. Mindegy, hogy hívjuk, itt eldől, hogy lehet-e ebből a találkozásból valami. Mondjuk igen, a két fél tetszik egymásnak. Találkoznak néhányszor és nem is tudják, hogy miért, de megszeretik egymás lényét, kialakulhat köztük a feltétel nélküli szeretet. Amikor a másikat a hibáival együtt is tudják szeretni. Látják, hogy vannak hibái, de a lényét szeretik úgy, ahogy van. Az illatát, a mosolyát, az érintését, de nem kell ezt nekem ragozni, valószínű, hogy mindenki átélte már ezt az érzést. 

 

Telik az idő és előjönnek a felek közötti különbségek, esetleg viták alakulnak ki, ami nem is baj. És nagyon valószínű, hogy bizonyos dolgokban más fejlődési szinten vannak. Az egyik fél már előbbre van ebben vagy abban a tekintetben, másik fél pedig egy más oldalról. Ha szeretik egymást és van közös céljuk, közös az út, akkor segíthetnek egymásnak fejlődni, kérhetnek egymástól segítséget. És itt lép be a címben szereplő fontos megállapítás, hogy ha megvan a felekben a változás képessége, ha akarnak fejlődni, akkor tudnak együtt haladni ezen az úton. Lehet, hogy először az egyik, majd a másik fél akad el, de a másik hajlandó őt segíteni, bevárni, akár egy kicsit visszalépni is a kedvéért és a másikban megvan a fejlődésre az igény, akkor így tudnak együtt haladni és folyamatosan fejlődni. Viszont, ha az egyik fél nem akar változni, nem akar fejlődni, vagy a másik fél nem akarja bevárni akkor előbb utóbb nem lesz közös út és felbomlik ez a kapcsolat. Ezért nagyon fontos a párkapcsolat szempontjából, hogy meglegyen bennünk a változás képessége. Ha a hibákat a felek már tudják és ismerik és ezen hibák korrigálása lényeges egy jól működő kapcsolathoz és a felek nem akarnak rajta változtatni, és ez huzamos ideig így van, akkor ez megöli a kialakult szeretetet és a felek - őszinte, hazugságmentes kapcsolat esetén, megfelelő bátorsággal – elválnak egymástól. Nem volt meg valamelyik félben, vagy mindkettejükben a változás képessége. És itt most felteszem még egyszer a kérdést: Vajon jó-e az a hozzáállás, hogy én öreg vagyok már, én már nem változom? Vajon megéri?

 

Legyünk készek a változásra. És adjuk meg a másik félnek is az esélyt, hogy változhasson, na persze, ha feltétel nélkül szeretjük Őt.