Tegnap nagyon féltem.
Nem csak tegnap, napok óta. régóta nem találkoztunk. közeledett az a bizonyos nap. Nem tudtam, mitévő legyek. Még reggel is azt hazudtam magamnak, ez nem félelem, ez csak annyi, hogy nincs miért odamenni.
Aztán hívtak mások, hogy menjek. Nem volt mit meggondolni. odamentem, és hagytam, hogy átjárja a hűvös szél a testemet. egy pillanatra megtalált a gondolat: megfázhatok. de nem fáztam meg. boldog lettem. Mindenkit magamhoz öleltem. úgy éreztem, jó vagyok. megváltottak.

A szerelmet nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele.

Beleszerettem valakibe. A kezdeti mámorból felocsúdva egyre inkább betegesnek tűntek heves szerelmi megnyilvánulásai. Valami azt súgta, valójában „csak” szerelmesnek mutatja magát (talán önmagát is becsapva). Sokáig nem értettem, mi áll e mögött, mire jó ez.
A szenvedésemen keresztül jöttem rá, hogy ennek az embernek az élete csupa önigazolás, a viselkedése pedig csupa gőg és sértettség. Megértettem, azt keresi, azt várja tőlem is, mentsék meg.
Legnagyobb nehézsége talán az én-központúság és az önteltség volt. Csábítóan öltözött és viselkedett, epekedett mások figyelme után, és jócskán kivette a részét a szerelmi játszmákból. Pénzt költött, hogy jó benyomást keltsen az emberekben, szavakkal alázott meg, ha nem kapta meg a szerinte megérdemelt figyelmet, sőt nem tartotta vissza magát attól sem, hogy durván megbántson. Képes volt hatalmát azzal fitogtatni, hogy még az ismerőseimre is kivetette a hálóját, és haragra gerjedt, ha önző igényeit bármi is keresztezte.
De miért is tette ezt? Talán olyasmi haszna volt belőle, mint az önsajnálat kényelme, az önigazoló sértettség luxusa vagy a valódi érzelmi kockázatok és a mások iránti felelősségvállalás elkerülése. Nyilván nem tudatosan választotta ezt az utat: hatalmas szeretetéhsége legtöbbször kielégületlenül maradt élete legkorábbi, döntő szakaszaiban. Ezért alakult ki benne az alapvető magányosságérzés, ami miatt egyúttal félt is az egyedülléttől.
Ezért aztán, amikor el akartam hagyni, bűntudatot ébresztett bennem, majd egyszerűen lefeküdt egy idegennel. Az a félelem, hogy nem lehet őt igazán szeretni, vagy hogy nem szolgált rá erre a szeretetre, oda vezetett, hogy fűvel-fával kikezdett, hogy bizonyítsa, milyen vonzó. Hazudozott egyszerűen azért, hogy jó benyomást keltsen. Félt a fájdalomtól és az elköteleződéstől, s ez olyan emberekkel hozta össze, akiket nem is szeretett, esetleg pusztító vagy üres kapcsolatokba ragadt bele.

A gőg és az akaratosság lefedte benne a magányos és félős kisgyermek vágyait, s ez az űr sírva követelte, hogy töltsék be. Mindezt nem akarta, de nem is tudta irányítani.

Következzék itt az általam oly sokat emlegetett idézet:
"De volt két előnye a többi férfival szemben. Az egyik a jó szeme volt, mely akár a tömeg kellős közepén is nyomban és tévedhetetlenül észrevette, hogy melyik nő kapható. akit még így is csak óvatosan közelített meg, mert érezte, hogy nincs a világon szégyenletesebb és megalázóbb dolog, mint a visszautasítás.
A másik előnye az volt, hogy a nők azonnal felismerték benne az éhes szerelmi vándort, a kivertkutya-ábrázatú utcai kéregetőt, és ez nyomban levette őket a lábukról.
nem kértek semmit, és nem vártak semmit, csak a lelki megnyugvást, hogy megtették vele a jó cselekedetet."

„[…] kabát nélkül akarok járkálni a hóban, érezni akarom a rettentő hideget – én, aki mindig gondosan fölöltöztem, mert féltem, hogy megfázom. […] azt akarom, hogy az arcomba essen az eső, s hogy rámosolyoghassak minden férfira, aki tetszik, és el akarom fogadni az összes kávét, amire meghívnak. […] hogy végre ne szégyelljem kimutatni az érzelmeimet, amelyek mindig is léteztek, bár magamnak sem mertem bevallani. […] s ha egy érdekes férfi szórakozni hív, elfogadom a meghívást, egész éjjel táncolok vele, de nem úgy, ahogy a többiekkel, akikkel vagy kínosan ügyeltem arra, nehogy elveszítsem a fejem, vagy olyasmit színleltem, amit nem éreztem.
Nem. Teljesen át akarom adni magam a gyönyörnek. És a városnak, az életnek, majd végül a halálnak.”