Amikor először hallottam egy kedves ismerősömtől, hogy a legfőbb emberi erény a bátorság, nagyon meglepődtem. Én a szeretetre való képességre, az őszinteségre, becsületességre, önzetlenségre és hasonló más emberek felé megnyilvánuló viselkedésekre gondoltam leginkább. A bátorság nem jutott eszembe. Ma már belátom, ez a legfőbb emberi erény. Saját bőrömön tapasztaltam.[1]
Ahhoz, hogy éljünk, ahhoz, hogy nyitottak legyünk a világ felé, erre van a legnagyobb szükségünk. Ugyanis életünk minden területét átjárja a félelem és a szorongás. Akár a párkapcsolatunkra, az egzisztenciális feszültségeinkre vagy bármilyen más cselekedetünk következményeire gondolunk. Mi fog történni, ha ezt és ezt csinálom? Mi fog történni, ha ezt és ezt nem csinálom? Mennyi veszteség, fájdalom ér majd? Félek a következményektől.
Vannak persze valós félelmek és nem valósak, a képzelet által gerjesztettek. A valós félelmeknek üzenete van, valamire felhívják a figyelmünket, óvatosságra intenek, segítenek nekünk. Mindig figyelemfelhívó jellegűek és odafigyeléssel el lehet kerülni a veszélyt. Ha megértjük az üzenetét, akkor már le is győztük őket és félelemérzetünk elmúlik. A nem valós félelmeink ugyanakkor csak belőlünk fakadnak. Mi gyártjuk, gerjesztjük őket.
A félelmek leküzdésnek egyetlen módja, ha szembemegyünk velük és megéljük őket, így meg is szűnnek. El is menekülhetünk, vagy inkább belemenekülhetünk a megoldás helyett mondjuk az alkoholba, a szexbe, az evésbe, munkába vagy vallásba, de ezzel a meneküléssel csak tovább tetézzük a bajt és még rongáljuk önmagunkat és a környezetünket is. Ha szembefordulunk a félelmeinkkel esélyt adunk a győzelemre. Ha folyton kikerüljük, egyrészt visszajönnek, másrészt csak veszthetünk.
A félelmeink, szorongásaink leküzdéséhez és abból adódó cselekedeteinkhez kell a bátorság, csak bátorság és más semmi. Ha bátor vagy győzhetsz, élhetsz! Vedd észre az eléd táruló lehetőségeket és bátran próbáld ki. Lehet, hogy lesznek benne fájdalmak, lemondások, de tudomásul kell venni, hogy az élet életveszélyes. Lehet gyáván is élni, de annak mi értelme van? Megéri?
[1] Visszagondolva a múltra, tudom, hogy évekig gyáva voltam Már tudtam, hogy nem működik a párkapcsolatom, már tudtam, hogy nem szeretem a párom, már tudtam, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, már tudtam, hogy nem vagyunk egymáshoz valók, de gyáva voltam változtatni, kilépni belőle. Féltem, hogy mi lesz. Először mindenféle kifogást felhoztam, mi lesz a közös gyerekünk lelkével, mi lesz a közösen megteremtett otthonnal, hogy fogok megélni, hogy fogom szervezni az életem egyedül stb. Mi lesz, ha egyedül maradok? Gyáva voltam lépni. Majd egyszer csak elegem lett ebből az életből és bátorság lett úrrá rajtam. Nekimentem az új életnek, annak minden új oldalának. Elváltam, elköltöztem. ÉS? Mi történt? Minden jól alakult. Mindenkinek jobb lett. A gyerekeknek, nekem, sőt még a férjemnek is, bár Ő még ezt nem látta be. Ennek is csak idő kérdése. De rájöttem még valamire. Nem a bizonytalan jövőtől féltem legjobban. Attól, hogy beismerjem magamnak, hogy hibáztam, hogy elrontottam, hogy felelős vagyok a kialakult helyzetért. Ehhez kellett a legnagyobb bátorság, hogy felvállaljam a gyengeségeimet és beismerjem magamnak a hibáimat. Ma már tudom, hogy ez azért nehéz, mert ilyenkor az önképünk sérül és az nagyon fájdalmas. Hát ezért hazudunk oly a sokat magunknak és tagadunk le sok mindent. A bátorság számomra: esély az életre! Hogy önmagad légy, úgy éld az életed, ahogy Te szeretnéd, a szíved vágya szerint. Számomra csak így van értelme. És Neked?
